„Én egy konzervatív ember vagyok” – beszélgetésfoszlányok egy hosszú és tartalmas életútról

 

PORTRÉ – Dr. Kovács Antal főorvos

Beszélgetésünkre készülve hihettem azt, hogy sokat tudok interjúalanyomról, ismerem Őt aktív könyv-és könyvtárhasználó korszakából, amikor mindennapos vendégünk volt a könyvtárban. Volt egy benyomásom róla: talpig úriember, csendes, segítőkész, tevékeny. Aztán elkezdett beszélni magáról, és kibontakozott egy szívesen anekdotázó bibliofil ember alakja, akinek éltető erő a munkája, és munkája a hobbija. A cikk születésében nem sok szerep jutott nekem, csak hallgattam és jegyzeteltem – Balogh Márta sajtóreferens.

 

Nem vagyok munkamániás, csak szeretem a munkám.

– Jó asszisztenciával heti három napot dolgozom a szakrendelőben, fekvőbeteg osztályokon és a társszakmáknak konzíliumot adok,  nagy élvezettel böngészem a bőrgyógyászati szakirodalmat a világhálón. Nem vagyok munkamániás, csak szeretem a munkám. Ellenben, irodalommániás – az vagyok! A zenét, a kultúrát, a nyelveket, különösen az ókori nyelveket szeretem, a latin a legkedvesebb, aztán az angol meg az orosz. Ez utóbbit nem nagyon használtam, de mostanában előveszem, mert nagy irodalom és nagy kultúra.

Hogy miért éppen bőrgyógyász lettem?

– Tulajdonképpen nem akartam orvos lenni. A középiskola után villanyszerelőként dolgoztam. Meg aztán, gimnáziumi biológiatanárom el is tanácsolt a pályáról, miután egy rendhagyó középiskolai biológia óra alkalmával elájultam a boncteremben. Aztán édesanyám noszogatása és a sors szeszélye mégis az orvosi pályára vittek: 1956 októberének első napjaiban külön engedéllyel, megkezdhettem tanulmányaimat a Pécsi Orvostudományi Egyetemen.

Az egyetemi tanév már három hete megkezdődött, amikor én is felvételre kerültem. Hétfői nap volt, és a biofizika tanteremben volt azon a héten az első előadás. Már jó korán, hét órakor helyet foglaltam az aréna-szerű, nagy előadóban, fent a legutolsó sor szélén. Semmi mást nem vittem magammal, csak ezt a hivatalos értesítést felvételemről, 300 forintot és egy váltás fehérneműt. Még nem tudtam azt sem, hol lesz a szállásom. Várakozással teljes szorongással telt az idő, amikor egy idősebb, sovány, kék munkaköpenyt és simléderes sapkát viselő szemüveges férfi, lábain papuccsal,  benyitott a terembe. Megkérdezte, mit keresek ott, hiszen csak 8-kor kezdődik az előadás. Érdeklődött, hogy reggeliztem-e. Bizonytalan válaszomra letett az előadó terem pultjának szélére 5 Ft-ot – ami akkor sok pénz volt. Büszke tiltakozásomat azzal állította le, hogy  »egy hallgatónak soha nincs elég pénze«. Ámultam, milyen pedellus van itt! Meglepetésemre 8 órakor ugyanez a pedellus bácsi jött be a hallgatókkal telt előadóba, ám akkor már fehér köpenyben, és megtartotta életem első biofizikai előadását. Ő volt Ernst Jenő, a biofizika professzora.

Így kezdődött az egyetemi pályafutásom.

Mindig is vonzott az immunológia.

– A hatvanas évek elején, amikor én végeztem, az immunológia forrongása éppen a bőrgyógyászat területén volt a legintenzívebb. Ragyogó bőrgyógyász iskolák működtek Hollandiában, Angliában és Bécsben. A bőrgyógyászatot választottam. Soha nem volt semmilyen elvágyódásom, mert ez egy nagyon szép szakma. Mint kezdő, én még a hagyományos bőrgyógyászati morfológiát tanultam a Pécsi Bőrklinikán. Ez azt jelenti, hogy a szemmel és lupéval látható bőrelváltozások aprólékos elemzésével állítjuk fel a diagnózist, miközben a beteggel beszélgetve, logikus gondolkodással keressük a kórtörténés lehetséges hátterét. Egyszer valaki azt mondta: – Nahát, ti vagytok azok, akik a bőrtüneteik alapján is megmondjátok, hogy milyen belső problémája van a betegnek, amit mi keservesen és mindenféle masinával próbálunk megközelíteni.

Van ilyen is, azonban bőrgyógyászok is igénybe veszik a modern technikát. Kétség kívül, a bőrtünetek, a bőrön látható elváltozások nagyon sok mindent elmondanak a belső szervi problémákról is.

Nagyon tisztelem fiatal kollégáimat és élvezettel dolgozom együtt velük. Figyelem őket, ahogy egyik rendelőből a másikba cipelik, hurcolják magukkal drága műszereiket, gépeiket, miközben mindenből szövettani vizsgálatot kérnek, olyan elváltozásokból is, amelyek már az elemi elváltozások szintjén is biztos diagnózist adhatnak.

 

Nem született tatabányai, de ebben a városban érettségizett, és több mint 40 évvel ezelőtt ebbe a városba tért vissza bőrgyógyásznak. 1962-ben végzett Pécsett, ott szakvizsgázott bőr-és nemikórtanból 1969-ben, majd Dunaújváros és Székesfehérvár következett. Két fia és öt unokája van, akikkel szívesen tölti szabadidejét. Fiai közül egy sem lett orvos, nekik nagyon hiányoztak azok a hétvégék, amelyeket édesapjuk az ügyeletben, tőlük távol töltött. „De hát, ilyen egy orvos élete.”

Ezerkilencszázhetvenhét óta vagyok a Szent Borbála Kórház dolgozója.

– Kórházunknak 1977-től 2000-ig 41 ágyas bőrgyógyászati osztálya volt. Majd a rendszerváltozás körül egyre csökkentett ágyszámmal működtünk, míg végül a Nefrológiai és Diabetológiai Részlegekbe beolvadva, mindössze 3 ágy maradt a bőrbetegeknek. Ezalatt a 23 év alatt mintegy 24 szakorvos készült itt Tatabányán, s mind kiváló szakemberré vált.

Ezerkilencszázhetvenhét óta vagyok a Szent Borbála Kórház dolgozója. Jól érzem itt magam. Az egyre inkább technicizálódó gyógyításban is szükség van a dermatológusokra. A bőrgyógyászoknak jobb rálátásuk van a társszakmákra, mint azoknak a miénkre. Szükség van jól képzett és tájékozott szakemberekre. A mindennapos ritmus, amit a munka jelent, a konzultációk a kollégákkal, a beszélgetés a betegekkel szellemi táplálékkal tölt el és serkent az új ismeretek megismerésére.

 

Amikor szakmai munkájának összegzéseként a kapott elismerések, kitüntetések után faggatóztam, megszokott szerénységével megjegyezte: „Szerintem a világi kitüntetéseknek sok értelme nincsen, de hát kitüntetgetjük egymást. Az igazi elismerés az, amikor a beteg gyógyultan mosolyogva jön vissza a rendelőbe, vagy az utcán kedvesen üdvözölnek, megszólítanak. Három vagy négy miniszteri kitüntetésem biztos van, aztán Semmelweis Ignác plakettem is. Mit is kaptam még?” – töri a fejét, és jót derültünk, mert a legutóbbit, a Pro Sanitate díjat már együtt találtuk ki.