Közel negyven év kiemelkedő szakmai munkája elismeréseként Semmelweis-nap alkalmából Batthyány-Strattmann László-díjat vehetett át intézményünk főorvosa, dr. Nagy Lajos főorvos. Nevéhez fűződik a nefrológiai gondozás kiépítése, a hemodialízis és az ambuláns peritoneális dialízis bevezetése megyénkben. Munkatársaival letették a nefrológia alapjait és a kilencvenes évektől folyamatosan fejlődve olyan – országosan is kivételes – komplett ellátó helyet hoztak létre, ahol a betegek kezelése a beteg felkutatásától az osztályos kivizsgáláson át a művesekezelésig, illetve a betegek gondozása egy épületben, ugyanazon orvoscsapat felügyelete alatt folyhat.
Portré dr. Nagy Lajos
– Orvosi pályafutásom a krónikus belgyógyászaton kezdődött 1981 őszén a Szanatóriumban. Másfél év katonaság után és már belgyógyászati szakvizsgával akkor érkeztem vissza, amikor a kórház vezetése a belgyógyászati szakmák profilba sorolását indítványozta. 1986-ban nevesített profillal csak a kardiológia rendelkezett, a nefrológia akkor „fehér holló” volt. Az országban néhány klinikán működött ilyen típusú ellátás, önálló profilként sehol sem, inkább csak a művesekezelés megléte utalt arra, hogy ott nefrológiai ellátás folyik. A betegek ellátása is rendkívül szigorú előírások szerint történt. Gyakorlatilag a 60 év fölöttieket már nem volt mód dializálni, számukra a konzervatív kezelés maradt. Ezen a helyzeten próbáltunk változtatni. Volt néhány lelkes kollégám, akikkel úgy láttuk, tenni kell valamit, hogy a vesebetegeknek is legyen esélyük az állapotjavulásra vagy gyógyulásra.
Két nagyszerű, országos hírű szakember biztatására vágtunk bele a vesebetegek ellátásának szervezésébe, a feltételek megteremtésébe. Az egyikük dr. Taraba István professzor volt, aki elsőként hozott létre a budapesti Szent Margit Kórházban egy komplett, 15-20 géppel működő nagy műveseállomást és mellette a nefrológiai osztályt. A professzort nagy barátság fűzte dr. Makó János tanár úrhoz, aki szintén szívügyének tekintette a nefrológiát. Ő belgyógyászként, belgyógyász megközelítéssel végezte a művesekezeléseket a budapesti Urológiai Klinikán.
Első lépésként létrehoztuk a Komárom-Esztergom megyei Művese Alapítványt, az ide befolyt adományokból Svédországból vásároltunk kettő darab komplett művesekészüléket. Ügyünkben mellénk állt a kórház vezetése, majd sikerült elfogadtatni a többi osztállyal is, hogy az addigi krónikus belgyógyászati ellátás mellett ilyen irányban gondolkodunk. Átalakítottunk négy kórtermet, elindítottuk a dializis kezeléseket, bár nem haemodialyzissel, hanem egy szakmai alternatív megoldással, a hasi dialízissel indítottunk. A kezelés hetente háromszor, alkalmanként 12 órában végzett vesepótló művelet volt.
Manapság is gyakran tekintenek úgy egy művesekezelt betegre, mint egy végállapotú betegségben szenvedő reménytelen esetre. Ezzel a téves társadalmi megítéléssel szemben azonban büszkén tudom mondani: van olyan betegünk, akit az elsők között kezdtünk dialyzálni, és kezelünk azóta is.
Visszatérve a nyolcvanas évekre: két évig tanultam a szakmát az Urológiai Klinikán és a Szent Margit Kórházban Makó és Taraba tanár uraknál és mint nefrológus szakorvos jöttem vissza a tatabányai kórházba. Ekkor én voltam a megyében az egyetlen nephrologus. Elindítottuk az említett hasidialízis kezelést, a haemodialyzisre azonban a készülékek megvásárlása ellenére sem került sor.
Jött a privatizáció kora. Egy-két év alatt felpörögtek az események. Nyugati cégek érkeztek az országba, hogy műveseállomásokat hozzanak létre. Innentől kezdve gyakorlatilag a mai is ismert ellátás szerint dolgozunk. Jelenleg 24 kezelőhelyen végzünk művese kezelést és mindehhez a kórház segítségével egy épületben tudjuk biztosítani az osztályos munkát is.
Az a fajta kihívás, ami a 80-as években még megvolt, ma már nem aktuális, hiszen a művese kezelés minden beteg számára biztosított. Hogy mit hoz a jövő a nefrológiában? Vannak olyan veseelégtelenséghez köthető szövődmények, melyeknek gyógyszeres kezelése a közelmúltban valósulhatott meg, ezen therapias lehetőségek bővülésére minden bizonnyal számítani lehet.
Igazából a munkánk tökéletesítése, magas színvonalú végzése, ami feladatként mindig előttünk áll.
